~Can you love your enemy without pain?~

It's dinnertime .. Run for your life, or i kill you!

Kedves Naplóm!

Esküszöm, hogy nem felejtettelek el!!! Pusztán az életem egy az egyben elsuhan mellettem. Jelen időben persze, mert most is ez történik. Kicsit sem biztos, hogy közel egy évet gyorsan meg tudok-e most neked fogalmazni. Ugyebár anya lettem, lassan másfél éves a kislányom, jó kapcsolatom volt, már nincs, megcsaltak, átvertek, a múlt úton útfélen visszaköszön, most pedig ismét ott tartok, ahol kb ilyenkor három évvel ez előtt. Bevallom csak kerestem pár bejegyzést és megtaláltam még egy fontos részt ami kellett, mert röstellem bevallani azt a fontos, számomra fontos momentumot kicsit elfelejtettem. De ez most felvillanyozott, csak hát nincs ínyemre az elmúlt dolog. Elcsesztem az életem és nem is kicsit. Megbántottam a legfontosabb embert a világomban. Szerelmes voltam a szerelem gondolatába és eltűnt minden jókedvem. Most pedig még lehetőségem sincs jóvá tenni azt amit elszúrtam.

Minden esetre, valaki végre egyszer az életben hallgatott rám, pech hogy a vesztemre történt. Szépszeműm... Olyan közel de mégis olyan távol van, hogy meg tudnék halni. Csak ülök és próbálom összeszedni a gondolataimat és persze az önsanyargatás nagymestere újra ott van ahol lennie kell. Az elmém meg romokban. Ez így későn este kalap kabát, de ha nem írom ki magamból ami bennem tombol, akkor végem van. Erős a gyanúm, hogy az én életemben már nem kapok főszerepet. Valahol a mellékványánon térdekel és várom a következő vonatot. Az álmaimról pedig már ne is ejtsünk szót! Túl kuka vagyok összefoglalni az elmúlt időszakot, volt jó, kevésbé jó, veszekedős, békülős rész... Kijutott a porond minden szegletéből úgy gondolom. Speciel a rossz vagyok címet elnyertem, a pojáca vagy-al együtt. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy a kései felismerések nagymestere vagyok....

 

Jövök majd még, mert káosz van a fejemben és a lelkemben egyaránt... Légy rossz addig is.

Csók

Dear Diaries!

Közel egy éve nem néztem feléd, pedig tudom, hogy te mindig meghallgatsz ha arról van szó. Képzeld el amíg nem írtam megszületett a kislányom. Az eddigi tündérmese életem már valóság. Ám boldog is vagyok és nem is... Mindig is azt hittem ha egyszer lesz gyermekem akkor minden flottul megy majd, olyan lesz mint az álom és sohasem fogok sírni többet. Na ez nem teljesen igaz ugyebár. Anyának lenni nem fenékig tejfel hiába a bájos pofi, a tüneményes tekintet. Kislányom immár betöltötte a hetedik hónapot és tegnap előtt (8.10.) kibújt az első foga. Be kell valljam olyan hősiesen viseli, nagyon büszke vagyok rá. Ami viszont nem olyan jó dolog, hogy totál egyedül érzem magam, pedig itt van a kis kincs az életemben. Na már most, egy anyának nem ezt kellene éreznie igazam van? A párom az elmúlt időben konkrétan semmibe vesz, semmi sem jó amit csinálok, ha megszólalok már áll a bál és persze a klasszikus mindenért én vagyok a hibás. Arról már szót sem kell említenem, hogy nem áll ki mellettem és mindenból kihozza, hogy tutira én b@sztam el. Köszönöm igazán...

 

Nem vagyok érdekember, sosem a pénz vezérel és nem is ezért vagyok a párommal. A hibát valószínűleg ott vétettem el, hogy nem ismertem meg az elején hanem beleugrottam a lecsóba vele. Mégis, elviselem az összes rossz tulajdonságát, azt hogy forró fejű, hogy megaláz, hogy konkrétan minden rám marad, de még ez sem elég neki... Megfogadtam, hogy csomót kötök a nyelvemre és soha többet nem fogok megszólalni, de hát ilyet nem lehet csinálni nem igaz? Nekem is megvan a véleményem úgy ahogy neki meglehet... De persze én nem mondhatom el soha, vagy ha belekezdek, akkor már jön azzal, hogy oké legyen vége ő lelép... Nem értem hogy miért kell a lelkiterrort alkalmazni, elhiszem, hogy tök jó dolog lehet érezni, hogy kaparok utána, de ezt fordítva nem kéne? Nekem nem kéne érezni, hogy fontos vagyok számára?! Hol itt az igazság?

 

Nem képes kiállni értem, elvileg hozzá tartozunk a kislánnyal nem? Hogy lehet egy olyan ember a barátja aki azt mondta, hogy "Ne a gyereket kelljen 10 percenként hordozni." (ezért csak ő menjen át) Hogy jön ő ahhoz, hogy bíráljon vagy elszakítson minket egymástól?! Persze tavaly amíg egyedül voltunk nem volt probléma a barátnő témával... Milyen kedves emberek járnak a világban nem igaz?! És akkor én vagyok a szemét mert elmondom a véleményem vagy kérem, hogy igen is védjen meg? Ha nem tud akkor megvédem magam (de akkor már ne legyen ekkora arcom), most komolyan, mikor leszünk neki fontosak?! Ezen után szerintem nem kell csodálkozni, ha nem érdekelnek az ismerősei... Már nem azért de az ilyenek nem barátok... Nekem se mondja meg senki, hogy a párom ne jöjjön velem, a párom azért a párom, hogy a programokat együtt csináljuk.

 

Van egy nagy álmom... De persze csak álom, mert a megvalósítás egyszerűen lehetetlen. Szeretnék végre férjhez menni. Számomra a család nem csak annyit tesz, hogy szeressük egymást, kell az a harmónia amit csak férj és feleség tud megadni a gyermeknek. Én nem csak ugy szeretnék ránézni a férfire akit szeretek, hogy a párom, hanem mint a hitvesre, a férjemre... De majd sokat álmodozok, ott el lehet érni az ilyet ha már a valóságban nem.

 

Aisha

Kedves Naplóm!

Néha azt érzem, hogy annyira egyedül vagyok, mint a kisujjam. Az egész terhességben, a világban, a bánatban és most már nincs olyan ember akihez szólhatnék ha problémám van. Valójában azt érzem, hogy már az is gondnak számít ha társaságot keresek, nem is érzem magam biztonságban és megfogalmazni sem tudom, hogy mi a valódi bajom, egyszerűen csak van és kész. Minden, minden rajtam csattan és egyszerűen nem tudom hogyan védjem meg magunkat a picúrral. Én próbálok kitartani, de egyszerűen lehetetlen. És igen most úgy hangzok aki csak bömbizni tud, de jelenleg nincs is más amivel kitölthetném a lelkem. Egy rohadt ismerőssel sem lehet beszélgetni, mindenki el van foglalva a saját bajával, majd mikor én is szeretnék végre egy kis figyelmet akkor kakukk mindenki más irányba. Azt mondják a terhes nőknek nyugalomra van szükségük, persze, a család meg egyáltalán nem toleráns, mindig többet és többet akarnak és igazából nyugodtan szakadjak meg, ha kifakadok akkor meg én vagyok a hibás és hülye és nem vagyok felnőtt. Igazából csak egy pici figyelmet szeretnék, csak egy egyszerű "hogy érzed magad"-ra vágyom... Nem kérek sokat, de valószínű nem nekik kell majd legyűrni azt a problémát sem ha beteg baba születik, akkor pedig átkozhatom magam egy életre, hogy nem vigyáztam rá. Nem tudok egyszerre mindenkinek megfelelni, még mindig azt érzem, hogy visszaüt az, hogy konkrétan magamra támaszkodhattam egyedül mikor apu meghalt, mert az anyám cseszett az egészre és mai napig csak azt várja, hogy rajta sajnálkozzanak, meg segítsenek neki... Nem várom el tőle, hogy pénzben segítsen, de legalább arra ne húzná a száját hogy ha el kell valahová kísérnie, mert még mindig b@szik elmenni munkát keresni, szóval nem értem hogy mi gátolja meg abban, hogy elvonszolja a valagát A-ból B-be. Ha már ő a "nagymama"... Na mindegy hagyjuk is az egészet... Már pontosan 10 éve azt hallgatom hogy nem megy el dolgozni és hogy az anyám így meg úgy... Ez mind szép és jó dolog de nem tudok vele mit kezdeni, kismillió ember próbált meg vele beszélni és mégis falra hányt borsó minden szavuk, és persze a csodát meg tőlem várják... Hát nyilván én tudok mindent, igen, csak nem vagyok isten. Hoppá most jön a pofáraesés mi? Ha a saját anyja nem tud mit kezdeni vele, akkor majd én fogok tudni? Vagy mi a f@szom? Egyszerűen nem értem az embereket. És naná mikor látom hogy a másik szenved akkor ott vagyok és próbálok segíteni, de az se elég. Nem tudom hogy az égnek mi szándéka velem, de valahogy úgy érzem nem tudok most többet elbírni, kezdem feladni, és ez mellett kicsit meg is vagyok süllyedve az egész párkapcsolatos izével is, mert még ott is meg kéne felelnem, és ott sem jó minden és már nem tudom mi legyen, ha nem mondom el mi a gond az a baj, ha elmondom az a gond, ha kussolok probléma, ha szeretnék valamit inkább tartsam meg magamnak és ha jófej próbálok lenni akkor az kit érdekel. A tanulság: nem vagyok készen az életre 24 évesen sem! Attól függetlenül, hogy gyereket várok semmit sem értem el, sírni tudok, megnevettetni másokat még megy, de hogy túllendüljek a saját problémámon az már egy akkora gát, hogy ilyen még az évezred történelmében nem volt!

FÉLEK! Világos?!

Dear Diaries!!!

Na most tényleg úgy tűnik, mintha kicsit hanyagoltalak volna, bocsánat. Végtére is annyi minden történt január óta, hogy hirtelen nem is tudom mit vegyek első ízben, de gyorsan amire emlékszem, még mindig őrülten szerelmes vagyok, bár volt egy másfél hetes szünet, a névnapom a születésnapom, ja babát is várok és visszakaptam a húgomat is. Azt hiszem kicsit ki kéne fejtenem egy két dolgot. Tehát január óta egyszer buliztam, az előtt a kedvesem úgy döntött hogy legyen szünet, őrült módon utáltam a tényt... Aztán egy laza egy éjszakás panziós izé, majd áprilisban a felismerés, hogy hoppácska, jön a baby. Májusban névnap, apuci már nem egy hanem két tábla csokit hozott, júliusban egy születésnap, most pedig már szeptember vége, jövőhéten ismét nőgyógyászhoz megyek és töltöm a 27. hetet a picúrral, aki eddig úgy néz ki, hogy lányka. Legalábbis az orvos azt mondta ne vegyem kézpénznek de annak nézi. Részlet kérdés, legyen egészséges. Augusztus 3.a óta minden nap mocorog, imádom, bár már most tudja mikor megyünk orvoshoz, mert előző nap éjszaka nagyon meg tud szenvedtetni. Apucival már nagyon várjuk, de december 28.a még messze van.

 

Szép napot.

Dear Diaries!

Szívem szerint most mesélnék jót és rosszat is. Épp csak azt nem tudom melyikkel kezdeném. Szomorú vagyok és egyszerre boldog, de vajon ez normális? Egyszerűen fogalmam sincs. Szerelmes vagyok, kegyetlenül, bár néha még most is azt érzem, hogy hiába! Sírni van kedvem és nem is kicsit, de nem tudom vele mit kezdeni, mert valójában nincs kinek sírni, szokás szerint. Pedig most kimondottan bújnék és csak hagynám hogy potyogjanak a könnyeim, viszont erre van az éjszaka, hogy akkor ne lásson senki semmit. Az én drága párommal meg megfordult a világ, mióta utoljára írtam teljesen megváltozott, jó azt nem mondom, hogy nem veszekedtünk azóta, de nem annyit, mint eddig, talán kezd rájönni, hogy tényleg szeretem, és talán most már el is fogadja a tényeket, mert az neki nagyon nehéz volt. Viszont vannak kis tüskék bennem, mert vannak dolgok amik nagyon rosszul esnek, főleg mikor méregből minden szart a fejemhez vág és mikor egyedül vagyok akkor általában rájövök, hogy akár még igaz is lehet... Hiszen ki tudja mit csinál mikor én nem vagyok ott. Szerelmes vagyok, de néha megkérdezem, hogy minek?! Ugyanis ha elhagy, akkor magával visz mindent ami az életet jelenti... Bár most lehozza a csillagokat is az égből, mégsem érzem magam olyan biztonságban. Amúgy is mióta hazaköltözött ritkásan találkozunk (hurrá felnőtt élet)! De mindig megcsalom magam, eltervezek valamit és biztosan az ellenkezőjét teszem, totálisan hülye vagyok...

Na jó éjt.

Kedves Naplóm!

Laza egy hónap után újra idekerültem. De most nagyon nem nyávogni jöttem, fura mi? Egyszerűen most csak kiállnék az utca közepére és világgá kürtölném mennyire szerelmes vagyok. Egyszerűen két hete olyan tökéletes minden, hogy el sem hiszem. Jól érzem magam a bőrömben, egyszerűen imádok élni. Nyugodt vagyok és nem pánikolok azon, hogy mit rontok el. Felfogtam, hogy mi az, ami ahhoz kell, hogy boldog legyek. Elfogadtam, hogy más fajta viselkedés is van a világon, mint amihez hozzászoktattak. Viszont van egy elmaradt kis apróság még a nyárról. El sem meséltem, hogy ez a tündérmese hogy történt meg velem. Hogy hogyan éltem meg, hogy mennyire féltem az elején és mennyire bátortalan voltam. Most így visszatekintve annyira szép emlék, olyan varázslatos. Bármikor újra élném a megismerkedésünk napját. Azok a kis bosszantások, az ölelések, a direkt elrontott csocsóparti... A fogadás a pusziról, egyszerűen minden tökéletes, ennek a folytatása pedig, hogy lassan 4 hónapja boldogíthatjuk egymást. Még mindig nem tudom rendesen megfogalmazni, van amire szavak sincsenek, csak egy érzés amit nem lehet tökéletesen kifejezni. Ezt csak érezni lehet.

 

Dear Diaries!

MY LIFE!

Régen írtam már nem igaz? Mostanában szinte 30perc szabadidőm nem volt, hogy erre járjak egyet hisztizni, pedig most igazán tele vagyok mindennel. Kételyek, rossz érzések, félelmek. Ismét eljutottunk arra a pontra, hogy magamat érzem minden kis porszemért hibásnak. Megint csak én vagyok az, aki igen is minden szart elcipelt, mert miért ne. Ami azt illeti, most szívesebben csinálom, mint anno... Az az elfuserált 4 év, az utána való szenvedés... Most pedig azt hiszem minden rendben van... Hát nem, most nagyon nincs semmi sem rendben. Sorban rontok el mindent, hibázok... Pedig csak szeretni szeretnék. Semmi mást, csak adni! A szívemet, az életemet, mindent neki szeretnék adni. Viszont semmit sem lehet erőltetni. Mindenki maga érzi ha szeretik. Én most nem tudom mit érezzek, vagy mit érzek.

Ha egy kicsit össze tudnám szedni a gondolataimat, akkor le tudnám írni, hogy mi az amit szeretek benne. Hogy amikor meghallom a hangját mit érzek, ahogy meglátom minden szomorúságom eloszlik, az életet jelenti nekem. Az én kedvesem egy olyan biztos pont az életemben most, hogy... Nem is tudom igazán megfogalmazni azt aminek a hatása alatt vagyok. Mondanám, hogy ez határos egy fajta rajongással, de még ahhoz sem hasonlítható. Életemben nem éreztem még ilyet soha, egyszerűen szavak nincsenek arra, hogy ez az állapot mit is jelent számomra. Amikor elnézem ahogy alszik, ha hozzá érhetek, maga a mennyország. Bármit megtennék érte, minden mozdulatát és kívánságát lesem, úgy érzem Peti az az ember akihez az utolsó pillanatig hűséges tudok lenni. Annyira megbízom benne, mint másban még soha. Tudom, hogy jó pasi, tudom, hogy egyet csettint és minden ujjára van 10 nő, mégsem érdekel, mert azt látom, hogy velem van és megvé, akár még magamtól is, ami elég kevés embernek sikerült eddig. Szám szerint háromnak. Az én Életem a negyedik a sorban és tényleg életben tart. Olyan más vagyok mellette, főleg mikor rájövök arra, hogy éppen minden figyelmét rám fordítja, nem vagyok hozzászokva, így furcsán szokott érinteni mikor észre veszem. Még azt is ki merem mondani, hogy elkényeztet, pedig aztán engem elég nehéz, mert rossz szokásom, hogy nem is hagyom, hogy foglalkozzanak velem. Inkább én másokkal és jól is van ez így, nem akarok rajta változtatni egy percet sem. Aztán vannak pillanatok, mikor a pasimra rájön az öt perc na ott le sem tudom magamról vakarni, amit egyáltalán nem bánok, senki mellett nem nevettem még ennyit, mint mellette. Annyira élő vagyok, hogy az valami hihetetlen. Az uram fenekestül felforgatta az életem és köszönöm neki nagyon! Egyszerűen csak szeretem és sosem akarom elveszíteni. Ha nincs mellettem félek, ha nem tudok róla féltem szeretnék rá vigyázni és mindent megadni neki amíg kívánja. :)

 

Kedves Naplóm!

Esküszöm nem felejtettelek el, csak hát vannak egyéb apró kis "problémáim". Na jó, annyi nincs, de azért van. Az érettségim meglett, előtte pedig sikerült bepasiznom. Azt hiszem kicsit nagyon is boldog vagyok, régen voltam már ilyen felemelkedett állapotban. Talán akkor mikor Szépszeművel még minden oké volt... Annak is már vagy két hónapja most már. Kicsit furcsa, hogy mennyire el akartam szakadni fehérvártól, aztán mégsem jött össze. De lényegében véve egész jó a dolog. A drága kicsi szívem minden pénzt megér. Furcsa, hogy mennyire bátor tudok lenni, ha arról van szó, hogy nem hiszik el.

Június 13 péntek: Érdekes fordulat az életemben, hogy valaki ennyire a "hatásom alá kerüljön", hogy egész nap képes legyen velem lógni. Persze nem bántam, egy cseppet sem, de azért furcsa volt. Főleg, hogy nem egész egy napja ismert. Mondjuk egy ballagás nem tökéletes randi helyszín, de hát egyszer élünk. Volt egy pörgős napunk, aztán kaptam kíséretet, hogy meg ne merjek szökni, végül elkísértem dolgozni, a nem akarást még hagyján, hogy nem akar bemenni melózni, de hogy aztán én legyek kedves és még lépjek is, na az már nekem is necces volt. De végül is nyertem, vagy inkább nyertünk, mert nem ütköztem ellenállásba. Aztán egy hét alatt full szerelmes lettem, élmény a dolog, bár még mindig emésztgetem, hogy most van kire fordíthatom a figyelmem. Egy nagyon cuki srácot fogtam ki magamnak és remélem marad sokáig, jóóó sokáig :)

Kedves Naplóm!

Az életem kicsit felborult a napokban! Furcsa, mert régen voltam már ennyire bizonytalan. Most ott tartok, hogy senkire sem akarok gondolni, senkivel sem akarok beszélni, látni sem akarok senkit, amíg rá nem jövök, hogy mi történt. Pár napja visszatérő álmom van. Ami elég bizarr tekintve, hogy nem nagyon bírom a magasságot. Tekintve, hogy sosem voltam képes választani, ha választás elé állítottak. Az álmom egyszerű, de mégsem... Egy magas épület tetején állok, mögöttem a Bátyám, lenn pedig Szépszemű vár, az álmomban választok, de nem emlékszem arra, hogy mit, a választás pillanatában mindig felébredek... Nem tartom valószínűnek, hogy a fiúk között kellene választanom, de nem tudom, hogy akkor miért álmodom ezt. Eleve fontosak mind a ketten... Ugye meséltem, hogy elbúcsúztam Tőlük hát... Nem biztos, hogy magamnak bevallottam egyet s mást ami talán igazabb, mint amit leírtam nekik. Tényleg nagyon kevés emberben bízom meg igazán, de akikben megbízom azokért bármire képes vagyok. Ugyanakkor akikben bízom azokat elég közel tudom engedni magamhoz... Viszont úgy érzem hazudtam, nem csak nekik, magamnak is. Kaptak egy levelet, benne egy verset, amiben pillanatnyi érzést írtam le, ám most kiderült, hogy az valahol mégsem igaz. Inkább csak azt akartam, hogy... Hogy ne féltsenek, hogy elhiggyék tovább megyek. Titkon mégis azon gondolkodom, hogy remélem megállítanak a végső pillanatban. Hogy talán ők is ugyan annyira fontosnak tartanak, mint én őket és nem hagynak elmenni... Tudom, hogy teljesen el kell tőlük szakadnom, az élet csak ennyit adott, kicsit kaptam, kicsit talán adnom is sikerült, bár ez utóbbiban nem bízom... Míg a bátyámmal beszélek mindig várok valami pici infót, hogy Szépszeműt érdekli mi van velem, de valahol mélyen tudom, hogy ez már nem fog megtörténni...

Pár napja visszaolvastam az egész beszélgetésünket. Nagyon rossz volt látni, hogy az elején mennyire más volt minden. Mennyire kötetlen és bizalmas volt minden. Amikor elhittem, hogy van tovább, hogy nem lesz baj és végre valaki őszintén mellém áll. Magabiztos voltam, élénk, vidám, mert valaki mindig keresett és azt éreztette velem, hogy fontos vagyok. Azt mondta Ő lesz a támaszom, ez pedig elmúlt. A kérdés mégis ott lappang bennem, hogy én rontottam el, vagy át lettem ejtve, mert felhasználták az érzéseimet ellenem?! Viszont bízom benne, bízni akarok, hogy csak én rontottam el, hogy mégsem voltam olyan naiv, mint gondolom magamról. Attól függetlenül mégis kicsit csalódott vagyok, magányos, összetört. Most valahol szeretnék elrejtőzni az életem elől és csendben újra sírni, kiadni minden fájdalmat és nem gondolkodni... A legelső ölelésben semennyi hátsószándék nem volt, azt hittem a többi is ilyen lesz... Húsvéti szünet után olyan ölelést kaptam, amit még senkitől sem kaptam és amit akkor mondott... Nem fogom soha elfelejteni, ahogy a fülhallgató még félig ott lógott a fülemen és ő közölte, hogy milyen jó valakitől őszinte szeretetet kapni... :'( Nagyon hiányzik! Gyűlölöm magam, azért amit tettem, bár nem tudom mi az, valószínű, hogy sosem fogom megtudni... Ő kiutált az életéből nekem pedig el kell fogadni.

Végül is... ha szeretsz valakit, akkor elengeded bármennyire is fáj neked.

Dear Diaries!

Láttál már pocsékabb embert nálam? Mikor eltervezel mindent nem sikerül, sírni szeretnél de végül nem megy? Amikor csak kukán átnyújtasz két ajándék csomagot, és legszívesebben elsüllyednél a föld mélyére. Tegnap este sokat gondolkodtam, hogy milyen lesz a mai nap, elképzeltem több verziót, aztán mikor ott volt a lehetőség leblokkoltam. Minden esetre a meglepetést nem csak én okoztam... Szépszemű enbem lepett meg... Az elmúlt időszak kemény volt, azt hittem ma is csak elmegy mellettem, mégsem így lett. Jó nem mondom, hogy olyan hű de sokat beszéltünk, de a puszira aztán végképp nem számítottam. Pedig azt hittem egyszerűen csak átnéz rajtam most is, mint a legutóbb. Ez így sokkal jobban fájt. Össze sem tudom szedni a gondolataimat rendesen... Reggel még majd megvesztem, hogy be kell mennem fehérvárra, találkoznom kell velük, nagyon rosszul voltam. Ideges voltam, nyugtalan és félős, aztán szép lassan megnyugodtam, mert osztály társam bejött előbb, így nem voltam egyedül. Aztán megnéztük az írásbeliket és minden fain lett, részben, mert akkor már kezdtem ideges lenni, hogy nem találkozom a fiúkkal... Aztán csak sikerült összefutni, hol máshol, mint a lépcsőfordulóban. Sikerült olyan szinten kukának kihozni magam a dologban, hogy én ilyet még nem éltem. Nem volt még olyan, hogy lefagyott volna a szócsövem. Aztán csak bámultam az eseményeket... Kívülről, mintha nem önmagam lettem volna. Borzalmas alakítás volt. Aztán a fél perces boldogságom megtörte a valóság... Haza kellett jönni. Megint nem kaptam több időt! :'(